így szólt: „Fatetőn leszek krónikás.”
Ahogy ott ült büszkén,
fönnakadt egy tüskén.
Azóta melankólikás.
Véget ért a véges, nincs súlya a létnek.
Alvó kábulatból most éber útra térek.
Nincsen átok. Értelem? Nincsen! Nincsen!
Anyai ölből vérzőn szórom rozsdás kincsem.
Nesztek! Ha kell, öljetek meg érte!
Adom, ingyen, bár soha, senki sem kérte.
Hol vagyok? Minek kell az álmom, ha fáj?
Remeg a szétnyílt szív, sírásra görbül a száj.
Mocsok az almom, édesen hajtom rá fejem,
Csendes lett minden, s csak álmodom velem...
Öleden bimbódzó ágként nő az
Mi engem boldoggá tehet
Nyíló kelyhembe most mártsd belé
De lassan szeress, ha lehet
A mámor elviselhetetlenül ölel
De csókod gördül végig hátamon,
S újra hallod sóhajom: Ölelj!
Mosolyogsz éledező vágyamon
Nincs bánat, gond, se fájdalom,
nincs múlt s jövő csupán jelen,
s száguldhatsz rajta, meztelen
lovas, amíg az élvezet az ágyékodból
fejedbe száll,
s libabőr futkos hátadon
szemet hunysz; nyíló illatos lótuszvirág
az életed s a mindenség tökéletes.
pipöl áj pipöl szó, ádzseszkó!
Kard a neved; szemed fénye is két kard;
mind a kettő sugárzó és kemény;
szemöldököd felvont íj finom íve,
szünet nélkül nyilakat küld felém;
ajándékba kaptalak; gazdád lettem;
rabszolgám vagy; rabszolgád vagyok én;
boldog lettem veled; ha megmarkollak,
azt hiszem, hogy a félvilág enyém;
kívánlak, Kard, ahányszor megkívánsz,
Kard, engedd gyönyörű pengédet belém.
tekerek egy lantot
fennkölt leszek tőle
talán egy szép napon
olvashatsz belőle
amit ha pósztolok
kommentelnek rája
aki nem kommentel
nőjjön meg a mája
Kántál a vén,erejét gyűjti
Kört készít,a démont űzi.
Kezében ott van a kezdet s vég,
A mágia alkonya nem jött el még.
Más síkon jár-kel,dúdol egy dalt,
Halál szele kél,s ő táncol majd.
Hogy szívében miért nincs félelem?
A mágia mondja el s a Tűz elem:
Lángol a buja vágy s a szenvedély,
A vén álma most életre kél:
Fiatalság s örök élet
A mágia dala a végítélet.
Föld felett száll a vén-ember,
Nincs oly tett,mit ő nem mer!
Hogy szívében miért nincs félelem?
A mágia mondja el s a Lég elem:
Vihar,orkán ,vad tornádók
Ősi múltból erőt hozók.
Düh gyűlölet s mély harag,
A mágia segít,s egy sem marad!
Most pihen az agg s körülnéz,
A levegő akár az édes méz.
Hogy szívében miért nincs félelem?
A mágia mondja el,s Víz elem:
Lassú a víz és partot most.
Az élet az úr,de csak halált hoz.
Ha békét keresel,lépj az útra:
A mágia a választ majd megsúgja!
A földre száll az agg végül,
Nevet,egy pillanat, s megvénül.
Hogy szívében miért nincs félelem?
A mágia mondja el,s a Föld elem:
Születés-élet-halál a Körben
Az értelmet keresed mind e-közben!
De sosem a cél,az út a lényeg!
A mágia hite a belső lényed!
A kántálás most abb amarad.
A varázs elszáll, a Kör megszakad.
Tűz,levegő,víz és föld elem,
A mágus elsétál,nincs benne félelem.
Irigy hajnalok
A hajnalt nem várom, összetör, megaláz, ahogy
remegve ágaskodó falloszod tövén édes nyálam lecsordul,
s ébresztőt visítanak pezsdülő utcák, villamosod nyihogva toporzékol:
elvinni akar Téged tőlem, ki még csak meg sem érintettelek kezemmel,
csak puhán cserepző számmal ébresztelek, mint szomjú part a sikló patakot,
makkod ínyemen pendül nagyot, hogy ébredve moccansz, hajamba túrsz,
s még félálmodban botod torkomig nyomod.
Csak olyan hajnalok ne lennének, hogy el ne menj, félszeg mosollyal arcodon,
horkanjon bár erődre vágyón féltékeny vak világ, ölelve nyívva tartanálak,
ölembe én bomló csíraként elültetnélek, tövig, egészen,
s áztatnám kemény, dudoros pálcád testem csodásan áradó levében,
míg elmegy, elcsörömpöl az a gonosz, vágtató villamos.
Már csak a vágy tartja össze sóvárgó testem: rád, fickándó testedre kenődnék,
legszívesebben, fröcskölő nedvemmel együtt szétterülnék ágyékod isteni táján.
De most még itt lüktetsz számban hatalmasan,
mint Zeusz fortyoghatott egykor az isteni nimfák forró méhét böködve,
nyálammal keverve torkomig buzog édeskés, síkos előcsermelyed,
szájpadom bordáin kerepel végig, hosszan pereg makkod pereme ki-
és be tolakszik győzelmes dobogással, mint ha a szíved dobogna
bennem, hatalmas szíved észveszejtve, örömök sikoltó himnuszán
s elveszek, zsibongó, tarajos hullám temet beléd, s gyönyörrel takarod
vonagló testem, ahogy ujjongva belémfröcskölöd az élő hurrikánt,
mi heréidben általam érlelte dühét, s most bensőm és arcom fürdető
örömóda gyanánt borít be mindent, mi én vagyok.
A hajnalt nem várom, összetör, megaláz ahogy búcsút bólintó
falloszod tövén édes nyálammal indulsz, s a reggel kajánul röhög,
de tudd hogy várlak, lüktető csiklóval, égve sóvárgó verítékben,
hogy falloszod újra s újra, majd bensőmbe lököd.
azt jelenti, hogy a férfi önmaga óriási képét vetítette az égre. Úgy vélte, Isten éppolyan mindenható és mindentudó hím, mint ő, a teremtés koronája. S mivel teremteni akart, mert ellenállhatatlan vágyat érzett rá, de nem volt kivel, kitalált magának egy olyan alacsony rendű lényt, akinek szellemet nem adott (az csak a férfinak jár), csupán testet, mégpedig formás testet s némi butácska kis lelket. Ezt az asszonyi állatot elnevezte Nőnek. Ennek a lénynek méhe volt és rendkívül kívánatos hüvelye. Esze viszont olyan kevés, hogy igazán komoly dologba nem lehetett bevonni. Az asszonyi állatot az Istenhez hasonlatos férfi időnként megkívánta, ilyenkor verseket írt hozzá, s fölgerjedt állapotában még magasztalta is. De amikor gerjedelme kielégült, az istennőből, újra állat lett.
kommentek