Mint ha vergődő lelked simogatnám
s megóvni, zárnám magamba szelídséged,
ahogy lassan-lassan ajkaim közé fészkeled magad.
A lomha, vánszorgó idő felpörög most,
amint nyelvemre csusszansz, fogamhoz érsz,
s felriasztod sóhajok surranó raját,
az égig látlak nőni, ha rád feltekintek.
Tomporodva váj két kezem, úgy tartalak,
úgy húzlak magamba lankadatlan,
már ínyemet feszíti görcsös erőd,
húz, szorít forró mélységem, bennebb, legtovább
akarlak magamba nyelni, leszívni egészen.
Lüktess te forró, te drága vörös ereklye,
mit szájam, a puha, csodás, élő vonaglás szorít,
nyal, megsimít, enged, aztán újra tövig megragad,
s kitörni kész magvadat várja termékeny barázda.
Valahol torkom kemence mélyén
kohó hevével törsz ki, ficánkolsz, fröcskölsz
gyönyörű-keményen, szinte fulladásig,
s nyellek, lenyellek egészben Téged.