nem hétköznapi napjaim

Irigy hajnalok

A hajnalt nem várom, összetör, megaláz, ahogy
remegve ágaskodó falloszod tövén édes nyálam lecsordul,
s ébresztőt visítanak pezsdülő utcák, villamosod nyihogva toporzékol:
elvinni akar Téged tőlem, ki még csak meg sem érintettelek kezemmel,
csak puhán cserepző számmal ébresztelek, mint szomjú part a sikló patakot,
makkod ínyemen pendül nagyot, hogy ébredve moccansz, hajamba túrsz,
s még félálmodban botod torkomig nyomod.

Csak olyan hajnalok ne lennének, hogy el ne menj, félszeg mosollyal arcodon,
horkanjon bár erődre vágyón féltékeny vak világ, ölelve nyívva tartanálak,
ölembe én bomló csíraként elültetnélek, tövig, egészen,
s áztatnám kemény, dudoros pálcád testem csodásan áradó levében,
míg elmegy, elcsörömpöl az a gonosz, vágtató villamos.
Már csak a vágy tartja össze sóvárgó testem: rád, fickándó testedre kenődnék,
legszívesebben, fröcskölő nedvemmel együtt szétterülnék ágyékod isteni táján.

De most még itt lüktetsz számban hatalmasan,
mint Zeusz fortyoghatott egykor az isteni nimfák forró méhét böködve,
nyálammal keverve torkomig buzog édeskés, síkos előcsermelyed,
szájpadom bordáin kerepel végig, hosszan pereg makkod pereme ki-
és be tolakszik győzelmes dobogással, mint ha a szíved dobogna
bennem, hatalmas szíved észveszejtve, örömök sikoltó himnuszán
s elveszek, zsibongó, tarajos hullám temet beléd, s gyönyörrel takarod
vonagló testem, ahogy ujjongva belémfröcskölöd az élő hurrikánt,
mi heréidben általam érlelte dühét, s most bensőm és arcom fürdető
örömóda gyanánt borít be mindent, mi én vagyok.

A hajnalt nem várom, összetör, megaláz ahogy búcsút bólintó
falloszod tövén édes nyálammal indulsz, s a reggel kajánul röhög,
de tudd hogy várlak, lüktető csiklóval, égve sóvárgó verítékben,
hogy falloszod újra s újra, majd bensőmbe lököd.